A múlt

Kaposváron megalakult a magyar vizslatenyésztők egyesülete és néhány lelkes szakférfiú munkássága folytán máris biztosítottnak lehet tekinteni annak a törekvésnek a sikerét, hogy a magyar vadászat ezentúl mindkevésbbé szoruljon importra a vizslatenyésztés terén. A cél az, hogy legyen nekünk magyaroknak is egy olyan vizslafajspecialitásunk, aminő van elsősorban az angolnak több is, — meg a németnek, szintén több is. Az angol pointer és setter mellett a német rövidszőrű, meg a griffon és a szálkásszőrű vizsla mind régi ösmerősünk; de sem Angliában, sem Németországban nincs kultusza a sárga vizslának, amelyről pedig mindjobban bebizonyosodik, hogy igen kiváló vadásztársunkká nevelhetjük éppen mink magyarok, mert jóformán minden kvalitás megvan benne, amit hazai vadászati viszonyaink közt megkívánhatunk a jó vizslától. Jóformán, — mondom, — mert egyelőre még a kezdet állapotában vagyunk a sárga vizslával, ámbár elszórtan az országban több van belőle, mint azok gondolnák, akiknek nem volt alkalmuk ezt a speciest eléggé megösmerni. — A kezdetleges állapotot bizonyítja az, hogy eddigelé sárga vizsláról vezetett törzskönyvünk nem volt; a megbízható tenyésztés «sine qua non»-ját, a pedigreét, tehát nélkülöztük; úgy voltunk a sárga vizslával is, mint régente az úgynevezett «használati» vizslával, amelynek kissé érdes kávé-barna vagy fekete szőrözete volt egyik jellemző külső tulajdonsága, amihez járult a többnyire erős testalkotás, a pointer-alak (az igen jó orr, a szívósság, a nagy vadászkedv, stb.), s amelyek szintén csak more patrio tenyésztődtek, rendszer nélkül, a praktikus vadászok ötlete szerint. — Ha egy ilyen szukavizsla tulajdonosa tudott valahol egy hasonló jó kant, barátságos egyezséggel kérte azt kölcsön a gazdájától, vagy elvitte oda a ladyjét és valami istállóban, vagy kocsiszínben összezáratta a kiszemelt vőlegénnyel. A kölykek közül azután kapott az apaállat tulajdonosa is, ha kellett neki. — Az első tulajdonosok még emlékeztek rá, hogy ez meg ez a vizsla honnan került, kinek a vizslájától származott; de ha másod-harmadkézbe került, az új gazda már nem igen firtatta sokat az eredetét; beérte azzal, hogy vadászhatott vele. — Természetesen az ilyen nagyon is naturalista eljárással nem lehetett szó tudatos és tervszerű tenyésztésről; aminthogy a mi régi — különben kiváló — vadászaink azt sem tudták, hogy mi a kennel. — A sárga vizslával körülbelül ugyanez lehetett az eset; ebből a kalandos összevisszaságból ragadják most ki ezt az életrevaló fajt a kaposvári vadászurak, mindnyájunk meleg köszönetére válván így érdemesekké. Mert a törekvésökben az a szép gondolat van, hogy a magyar vadászok számára biztosítsanak egy speciálisan magyarnak deklarált vizslafajt, amelynek a gondos és szakszerű törzskönyves tenyésztése megadja és biztosítsa a maradandó jelleget mindabban, ami azután versenyre alkalmassá teheti a idegenfajú vizslákkal szemben. Minthogy a sárga vizsla elkerülte az angol «hand off»-ot, tehát nincs lefoglalva, (a németek le sem foglalhatták volna, annyira más az ő vizslaideáljok), így nekünk szabad a vásár; okkupálhatjuk a sárga vizslát a res nullius címén is. Mert hogy őseredetében ez a vizslafaj sokkalta inkább angol, mint magyar, azt az őszinte angolok maguk közt bizonyára nem tagadják. De ez egyáltalában nem akadálya a megmagyarosításnak, amely jogosulttá válik azzal, ha mink fejlesztjük ezt a minálunk már teljesen akklimatizálódott fajt azzá, amivé mások még csak meg sem kisérlették fejleszteni. — Ugyanígy tenyésztünk mink híres «magyar» lovat is, amelyért messze földről jön hozzánk a külföldi kupec, sőt alkalomadtán még valamely külföldi állam megbizottja is. És ugyanígy vált az amerikai eredetű akácból «magyar»-fa, tipikus fája a magyar alföld rónáinak. A sárga vizsla tudniillik éppenséggel nem hiányzik az angol pointer-tenyészetből, csakhogy legtöbbnyire foltosan, fehérrel tarkítva kerül a szemünk elé, minthogy az angol pointer általában tarkának van tenyésztve. — De én ösmertem egyenesen Angliából hozott finom kis sárga szuka vzslát, — Miss volt a neve — amelynek a filigrán-mivolta már szinte túltenyésztést mutatott; nem volt azon egyetlen fehér szőrszálacska sem. — Viszont egy jóbarátomnak szereztem egy Rencs nevű erős szép sárga kant, amelynek a fején róka-sáv volt, a mellén pedig fehér plasztront viselt, — de amelynek a egész kiállása elárulta, hogy valahol belekontárkodott a családjába egy német ős. A magyarországi sárga vizslák eddig nem voltak constans-jellegűek; az én félbolond, de kiválóan jellemes és jószívű sárga Lordom például egészen pointert mutatott volna, ha nem lett volna olyan nyurga, mint az agár. Isten tudja, honnan vette ezt a «sugár» növését. — Annál szubtilisabb volt szegény boldogult Farkas Feri barátom öreg Ritája, amely, mint valami comme il faut szalondáma, mindig etikettesen viselkedett, még akkor is, amikor «dolgozott.» — Mindez az eltérés bizonytalan származásokra vall, aminek a megszüntetése és a nemeslevél hitelesítése egyik feladata lesz a kaposvári vizslatenyésztő egyesületnek; ezzel együtt jár majd a speciális «magyar vizsla» constanssá fejlesztése. Teljes bizalommal hiszem, hogy ez sikerülni fog és csak egy kivánalmam volna a mi sárga vizsláinkkal szemben; az, hogy az orruk is birhassa majd a versenyt az angol pointerrel és szetterrel. Mert ámbár több jó sárga vizslával vadásztam hosszú vadászéletemben, — olyannal is, amelyik az átlagos jón fölül volt; — azt a bizonyos legmagasabb klasszist, aminőket a telivér angolok közt láttam egy sem érte el közülök. Igaz, hogy e részben talán elkényeztetett igényű vagyok, mert a Fónagy-kennelek körülbelül száz vizslája közül, a nagy külföldi versenyek matadoraival vadásztam; sőt az ó-gyallai kennelből jutottam hozzá egy Angliából hozott kis pointer kanhoz, amelyet formai hibái miatt kellett kivonni a tenyésztésből, de egyébént a «fenomenális» jelzőt érdemelte. Ezt az én kis Ralfomat vittem el egyszer ahhoz a barátomhoz, akinek az emlitett Rencset szereztem és aki az ő nagy sárgájától el volt ragadtatva. (Én is igen jó vizslának tartottam.) — Kánikulai forróságban mentünk ki ketten a két vizslával foglyászni. Szent István napja táján; egy ritkás kukoricatáblába kerültünk, ahol az én Ralfom csudálatos biztossággal vette fel a futó foglyok szimatát és remek munkával követte őket; míg szegény jó derék Rencs leffegve-lihegve egyáltalában semmire se reagált és nem is árulta el, hogy érez valamit, pedig magamhoz intettem a barátomat, akivel azután a vizslája is odakerült, ahol Ralf javában állotta az időközben meglapult foglyot. Ez csak egy eset a sok hasonló közül; de kiemelem azért, mert ennek a Rencsnek volt minden sárga vizsla közt, amelyet vadászaton ösmertem, a legjobb orra. Jól dolgozott, szívesen, örömmel vadászott, nagyon jól keresett; engedelmes, alkalmazkodó hű állat volt, pompásan aportírozott, — még a orra is olyan volt, hogy Ralf távollétében eszünkbe sem jutott volna rá panaszkodni; — de Ralf mellett a szó szoros értelmében eltörpült, megsemmisült. Hát én ezt a prima-pointer- (vagy setter-) orrot szeretném «ki (vagy be?) tenyésztve» látni a sárgáknál. Mert a többi, ami a prima vizslát teszi, mind megvan a sárga vizslában; legalább is meglehet benne. Lord például versenyezhetett volna kitartásban a Fónagy-féle híres Pick-kel, amely augusztusi melegben reggeltől estig en carriere keresett. Igaz, hogy Fónagy ezt a vizsláját egyenesen erre trenirozta. És Lord, mondom, olyan nagy stilben birta a keresését, hogy ami a «röpülését» illeti, (mert az már nem is futás volt,) lefőzött volna egynémely agarat. Azért az őrült nyargaló kedvéért mondtam félbolondnak. Az orra azonban csak közepes volt. Mindenesetre számolnunk kell azzal, hogy azok a bizonyos legkiválóbb vizslák mégis csak fehér hollók és ezekről venni a köteles mértéket sok volna a jóból. — Elvégre Kincsem is csak egy volt a magyar telivérlótenyészetben; — s a Fónagy-kennelek sok vizslája közt sem láttam tucatjával az ideális vizslát. Négy vagy öt volt azok között olyan, amelyikre azt mondtuk, hogy: «le a kalappal előtte» — még ha kutya is az úr. De az ambiciózus tenyésztőnek ezt a mértéket kell szem előtt tartania, hogy fix pontja legyen, amely felé halad. A haladás vonalán azután minden lépés újabb gyönyörűség, újabb emelkedés, újabb nagy élvezet. — Hisz’ míg egy közepes orrú vizslával az ember éppen csak meg van valahogy, addig a «nagy orrú» vizslát nézni is elég, hogy a legszebb mulatsága legyen a vérbeli vadásznak. Rég’ megírtam már, a háború elején, hogy olyan idők következnek ránk, amikor nem lesz hajtó, s ha lenne is, nem birjuk megfizetni; igyekezzék tehát mindenki, aki teheti, vizslát szerezni, mert egyetlen, bár csak közepes vizsla is többet ér foglyászaton, mint tíz hajtó, aki a lelőtt vadat elveszíti. Hát még vízi vagy mocsári vadászaton; meg erdei szalonka-huzáson! «Eb a vadász kutya nélkül,» mondja a régi közmondás. Ha én egymagam kisétálok a vizsláimmal alkonyattájban, amikor már nincs meleg, felségesen mulatok fürjjel-fogollyal; nem kell egyetlen hajtó sem; pár tucat patron a tarisznyát nem húzza le; egy tucat foglyot is könnyen elbirok; nézem a vizslámat, hogy mit művel; minden egyes «állása» egész kis előadás, egy-egy jelenet, változó esélyekkel, új meg új fordulatokkal; sohasem unatkozom, — és: nem függök senkitől sem, nem bosszant senkisem, nem vagyok kötve senkihez sem. A jó vizsla a vadász függetlensége. Kívánok minden vadásztársamnak mielőbbre egy jó magyar sárga vizslát a kaposvári tenyésztésből.